Japán szentélyei első pillantásra egyszerű faépítményeknek tűnhetnek, pedig az igazság az, hogy évszázadok folyamatos tapasztalatai, gondolatai, a természettel való különleges viszony sűrűsödik bennük. A sintó hagyomány szerint a világ nem válik szét éles határokkal emberire és istenire. A hegyekben, folyókban, kövekben és különösen a fákban kamik, szellemek laknak. A japán szentélyekhez felhasznált szent cédrus, a sugi, ezért nem pusztán építőanyag, hanem közvetítő a látható és a láthatatlan között.

A cédrus már önmagában is élő "emlékezet". Évgyűrűi a múlt rétegeit hordozzák, illata és rostjainak finom rajzolata pedig a természet lassú, türelmes munkájáról mesél. Amikor a fa szentéllyé válik, nem veszti el természetes mivoltát, inkább új jelentésréteggel gazdagodik. A simára csiszolt oszlopok, a gerendák és a tetőszerkezet mind azt a gondolatot fejezik ki, hogy az ember nem uralja, hanem folytatja és keretezi a természetet. Így a szentély nem elszigetelt épület, hanem a környező erdő, hegy és égbolt szerves része.

Ezekben az erdőkben a gazdálkodás nem gyors kitermelésre, hanem hosszú távú folyamatokra épül. Egy-egy cédrust nem évtizedekben, hanem generációkban mérnek, és a kivágás pillanata sokszor már akkor eldől, amikor a fa még csak csemete. A legismertebb példa az Ise Nagy Szentély környéke, ahol a fő szentélyt húszévente teljesen újjáépítik, mindig azonos formában és anyaghasználattal. Ehhez olyan erdőkre van szükség, amelyek gondozása akár kétszáz évre előre megtervezett.

A fakitermelés ezekben az erdőkben szertartásos cselekedet. A kivágás előtt a fától elbúcsúznak, köszönetet mondanak neki, és csak annyit vesznek el az erdőtől, amennyire valóban szükség van. Azonnal új fákat ültetnek a helyére, hogy a körforgás megszakítás nélkül folytatódjon. Az erdő így nem fogy, hanem átalakul, folyamatos egyensúlyban tartva fiatal, középkorú és idős fáit.

A szentélyekbe épített cédrus sem veszti el élő jellegét. A fa nincs elrejtve vastag bevonatok alá: látható marad az erezete, a színe az évek során mélyül, az idő nyomot hagy rajta. A japán esztétikában a változás nem romlás, hanem érték, és ez a szemlélet teszi a szentélyeket különösen emberközelivé. A fa együtt öregszik az épülettel, majd egyszer visszatér a természet körforgásába, amikor a szentélyt lebontják és újra felépítik.

A japán szent cédrusok és az őket körülölelő erdők története végső soron nem az építészetről szól, hanem az időhöz való viszonyról. Arról a gondolkodásról, amely nem az azonnali hasznot, hanem a folytonosságot tartja szem előtt. Ezek az erdők és épületek arra emlékeztetnek, hogy a természet nem erőforrás, hanem társ, amelynek ritmusához igazodva lehet igazán maradandót létrehozni.

Kiotóban készítettem ezt a képet egy gyönyörű cédrusról. Japán egyik legnagyobb sintoista templomának födém tartóoszlopa. Természetesen ez csak egy tartóoszlop, de a tetőszerkezetett több ilyen vastagságú oszlop tartotta körbe a szentély körül. Azt tudni kell, hogy Japánban nagyon sok templom leégett a második világháború alatt, amikor az amerikai bombázók kifejezetten gyújtóbombákkal pusztították a japán városokat, mert tudták, hogy a fából épített házak felgyújtása hatalmas pusztítás okoz. Kevesen tudják, hogy Japánban sokkal több ember halt meg az amerikai gyűjtóbombáktól, mint a két atombombától összesen.

Erről itt olvashatsz bővebben. 

Kraszanhorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyve is erről a témáról szól.

A könyvet itt lehet megvásárolni, vagy a képre kattintva.

Krasznahorkai László Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó című könyve nem magyaráz, nem tanít és nem vezet kézen fogva, inkább lassan beállít egy nézőpontot, amelyből a japán szakrális építészet és a szent cédrusok világa nem egzotikumként, hanem gondolkodásmódként tárul fel. A szövegben a templom nem építészeti objektum, hanem állapot, egyfajta koncentrációs pont, ahol az idő, az anyag és az emberi jelenlét ideiglenessége egyszerre válik érzékelhetővé. Krasznahorkait nem a forma érdekli, hanem az a fegyelem és alázat, amely lehetővé teszi, hogy egy épület ne önmagát, hanem valami nála nagyobbat szolgáljon. Ebben a keretben a cédrusfa nem puszta alapanyag, hanem hordozó: az időé, az erdőé, az elődök döntéseié és az utódok iránti felelősségé. A szentélyekhez használt fa nem "kitermelt", hanem kivárt anyag, amelynek kiválasztása, nevelése és felhasználása ugyanannak a hosszú folyamatnak a része, mint maga az építés. Krasznahorkai érzékenyen mutat rá arra a radikálisan eltérő szemléletre, amelyben egy templom rendszeres lebontása és újjáépítése nem pusztulás, hanem megőrzés, nem szakadás, hanem folytonosság. A cédrusok ebben a gondolkodásban nem azért szentek, mert ritkák vagy szépek, hanem mert időt hordoznak: évszázadok növekedését, türelmet, és azt a belátást, hogy az ember csak átmeneti szereplő egy nála sokkal hosszabb történetben. A könyv nyelvezete maga is ezt a lassúságot követeli meg az olvasótól; hosszú mondatai, ismétlései és körkörös mozgása olyan olvasási tempót kényszerítenek ki, amely közelebb áll a szemlélődéshez, mint az információszerzéshez. Így válik a japán szakrális építkezés Krasznahorkainál nem kulturális érdekességgé, hanem tükörré, amelyben a nyugati "maradandóság"-kényszer, a kőbe vésett örökkévalóság illúziója különösen élesen rajzolódik ki. A szent cédrusok felhasználása ebben az olvasatban nem technikai kérdés, hanem etikai döntés: hogyan viszonyulunk az anyaghoz, az időhöz és ahhoz, ami utánunk marad. A könyv csendes, mégis nyugtalanító ereje éppen ebből fakad: nem kínál megoldást, csak egy olyan nézőpontot, ahonnan a világ egyszerre tűnik végtelenül törékenynek és mélyen rendezettnek.

Ha valakinek előítéletei lennének Krasznahorkai felé, vagy tart a stílusa miatt a könyvtől, akkor ha szeretne legalább egy Krasznahorkai könyvet elolvasni, akkor ezt szívesen ajánlom, mert nem túl nagy a terjedelme és ha elvonatkoztat az olvasó a stílustól, akkor érdekes ismeretekkel és könyvélménnyel gazdagodhat.

Krasznahorkai László Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó

A cédrus illata és a cédrusfa olaj

A cédrusfa illata egyszerre földes, meleg és szárazan balzsamos, olyan, mintha egy régi hegyi templom csendjét vagy egy napsütötte erdő árnyékos mélyét sűrítené magába. Van benne valami stabil és megnyugtató, ami nem tolakodó, mégis hosszan megmarad, ezért évszázadok óta társítják a biztonság, az időtlenség és a belső rend érzetéhez. Nem véletlen, hogy a cédrusfát sok kultúrában szent faként tisztelték, és illatát a meditációhoz, elcsendesedéshez vagy éppen az otthon védelméhez kapcsolták. A cédrusfa illóolaja ezt a karaktert hordozza koncentrált formában: mély, enyhén füstös, gyantás tónusai lassítanak, lehorgonyoznak, segítenek "visszajönni a testbe", amikor a gondolatok túl zajossá válnak. Aromaterápiában gyakran használják stresszoldásra, belső feszültség csökkentésére és az alvás támogatására, de érzelmi szinten is hat, mert bátorságot, tartást és határozottságot sugall. A cédrusolaj ugyanakkor praktikus oldaláról is ismert: természetes rovarriasztó, bőrápoló keverékekben tisztító és egyensúlyozó hatású, parfümökben pedig kiváló alapillat, amely összefogja és elmélyíti a kompozíciót. Illata nem a gyors hatásról szól, hanem a lassú kibontakozásról, arról az élményről, amikor az ember megáll egy pillanatra, vesz egy mély levegőt, és érzi, hogy van talaj a lába alatt.

 Fonom illatú cédrusfa olajat itt lehet vásárolni: ITT vagy klikk a képre!

A cédrusfaolaj fokozza a bőr vérkeringését, alkalmas a fejbőr és a haj ápolására, valamint hasznos olaj a rovarok távoltartásában.