A három Nap országa

   Most került a kezembe a nyáron megvásárolt könyvtáramból a Három Nap országa című könyv. Talán azért akadt meg rajta a szemem, mert szeretném elolvasni Rebecca Wragg Sykes írónő Rokonság című most megjelent művét, s mivel mindkét könyv az ősemberekről szól, kíváncsi voltam erre a régi régészeti munkára. 

    Gyorsan el lehet olvasni ezt a kisalakú könyvet, mert csak 176 oldalas. 1980-ban adták ki Magyarországon, míg az eredeti művet 1970-ben a Szovjetunióban.

    A három Nap országa című könyvet egy szovjet régész írta az Amur menti és távolabbi törzsek őskori településeinek feltárásairól. Gyakran unalmas a történet az ismétlődő kőkori leletek felfedezése és bemutatása miatt, ám ha valakinek van türelme hozzá, a pattintott kőszerszámok aprólékos bemutatása után, a könyv vége felé egészen érdekes következtetésre juthat.

    A három Nap könyvcímet, egy Amur menti törzsi monda, a nanajok legendája adta, ami azt meséli el, hogy hajdanán három Nap volt az égen, amiből a monda főhőse kettőt lenyilazott és végül csak egy maradt meg. Ekkor állt helyre a rend és alakult ki a világ. Ez a teremtésmítosz, csak pár mondatban van megemlítve a könyvben, de megakadt rajta a szemem, mert nagyon hasonlít kedvenc kínai íróm Cixin Liu Három test problémájára, ahol a földönkívüli civilizáció, a Trisolárisiak, egy olyan naprendszerből érkeznek a Földre új otthont keresni, ahol három Nap kering, és ez a három Nap égitestrendszer oly mértékben kaotikus, hogy már nem bírják elviselni a kiszámíthatatlan világpusztításait az össze-vissza bolyongó Napoknak.

    Érdekesnek tartom, hogy ez a több ezer éves őskori mítosz egy mai kínai sci-fi író történetében jelenik meg ismét. Valószínű, ennek az az oka, hogy ezek az Amur menti törzsek hosszú, kalandos történelmi kapcsolatba kerülnek a vaskor végén a kínai birodalommal, és azt már csak én gondolom, hogy ezek a nanaj legendák tovább éltek egyes észak-kínai népcsoportok meséiben, amire valahogy rálelt és megismert Cixin Liu és inspirálta a Három test trilógia egyik vezérmotívumát.

    A másik érdekes gondolat, ami felmerült bennem a könyv olvasása során az, amit művészettörténész tanítványaimnak rendszeresen elmondok, hogy vessék el a vad "neandervölgyi" ősember képét. Szakítsanak azzal a gondolattal, hogy az őskorban csak itt-ott volt jelen az ember a maga esetlen, védtelen, kiszolgáltatott állapotában a Földön. Arra szoktam a tanítványaimat kérni, játszanak el a gondolattal, hogy egy időgép segítségével visszatérnek az őskorba. Hiába lenne birtokukban az a sok ismeret és tudás a világ dolgairól, amit a jelen korunkból magukkal vittek a kőkorba, hiába ismernék a matematikát, a csillagokat, a bolygókat, a gyógyszereket, az orvoslást, a fémeket, a kémiai anyagokat, az informatikát, az írást, az olvasást, szinte "semmit" sem tudnának hasznosítani ezekből a kőkorszaki környezetben. Kénytelenek lennénk beállni a sorba és követ pattintani lándzsavégekre, hogy vadászhassunk, pigmenteket gyűjteni, hogy festhessünk a barlangok falára, bogyókat és gyökereket, vad gabonát gyűjtenénk, hogy főzhessünk, és így tovább. Mi, modern emberek egy technológia fejlődés végpontján állunk, de "semmit" nem érnénk a "modern" tudásunkkal, ha "ledobnának" bennünket az őskorba. Vagyis pontosan annyit érnénk el, hogy szép lassan fejlődnénk, ahogy a körülményeink lehetőséget adnának a modern tudásunk, ismereteink kihasználására. Hiába mondanánk őseinknek, hogy - "Felejtsétek már el a követ, használjatok fémeszközöket!"        

    Talán ha egy kohász ismerősünk menne vissza az időgéppel, akkor sikerülne ez, de nem egy átlagos embernek. Vagy mit érne egy belgyógyász vagy egy elektroműszerész az őskori környezetben? "Semmit" nem tudna tenni, csak beállni a sorba követ pattintani, agyagedényt készíteni, bogyót szedni, csapdát állítani, tűzifát gyűjteni.

    Hiába mesélnénk a nanaj törzseknek, hogy a Nap egy izzó égitest, a villám egy hatalma elektromos kisülés, a szél a levegő nyomáskülönbségéből ered, vagy az eső a földről elpárolgott majd ismét lehullott víz, hiába mesélnénk ezekről a nanajoknak, semmivel nem lennénk "előbbre". Akkor viszont felmerül a jogos kérdés, hogy mi modern emberek, akik visszamentünk az őskorba az időgépünkkel vadakká és primitívekké váltunk? Primitív-e az az őskori "orvos", aki gyógyfűvekkel gyógyít, és modern-e az a mai orvos, aki a növényekből kivont gyógyszeralapanyagokból készít pirulát? Szinte már a Yann Martel gondolata elevenedik meg a Pi életéből. Többféle történet van az életről. Az egyik színes, a másik színtelen, de mindkettő ugyanaz.

    Melyik történet színesebb? A nanajok három Nap története vagy a mai asztrofizika? Melyik történet színesebb? A nanajok gyógyfüves varázs gyógyítása vagy a Pfizer "tüskefehérjés" vakcinája.

    Melyik színesebb történet? A pattintott kőszerszámmal vadászó ősemberé, vagy az Intersparban bevásárló modern ember?

    Érdekes módon én úgy érzem, hogy teljesen mindegy melyik oldalra "szavazunk". Nem ez tesz bennünket emberré. Nem a világ ilyen módon való értelmezése tesz bennünket emberré.

    Primitív-e az az ember, aki a csillagokba, fákba, vizekbe "isteneket" lát bele, de szeret, védi a családját, gondosan készíti el szerszámait, eszközeit. Esztétikus szobrokat farag, összetart a törzsével, "művészi" képeket fest barlangjai falára? Primitív-e az az ember, aki elkezd földet művelni, fémet olvasztani, falvakat építeni? Primitív-e az az ember, akinek harcából, szenvedéseiből, erőfeszítéseiből, mi lettünk, modern "nem" primitív emberek.… vagy primitív-e az az ember, aki a csillagokba, fákba, vizekbe nem lát már isteneket, de "elfelejtett" szeretni, nem érték számára a család, nem készít gondosan saját eszközt, szerszámot. Nem készít már maga semmit. A kreativitást kiszervezi, a mesterséges intelligenciára bízza. Az "esztétikát", a "szépet" kiforgatja. Embertársait háborúkba lemészárolja a profitért.

    Ki is a primitív?

    "Jól el tudom képzelni egy ateista utolsó szavait: "Fehér, fehér. Sz-Sz-szeretet. Én Istenem" – és halottaságyi felszökellését a hitnek. Míg az agnosztikus, híven ésszerű önmagához, továbbra is elkötelezettje a száraz, kelletlen tényszerűségnek, s imigyen próbálja megmagyarázni a meleg fényt, amely elönti: "Valószínűleg csö-csökken az a-a-agy oxigénellátása", vagyis a végső pillanatig képzelőerő nélkül marad, és nem veszi észre a jobb történetet."

      Szerintem itt van a megfejtés Yann Martel szavaiban: képzelőerő és jobb történet.

      Amikor az ember már a képzelőerejét is kiszervezi önmagából a mesterséges "intelligenciába", akkor veszti el emberségét. Mert a képzelőerő nem más, mint teremtés. Ha az ember a teremtő képességét is kiszervezi, akkor elveszti azt, az utoljára megmarad képességét, ami még emberré tesz.

      Ez az igazi apokalipszis. Az ember szellemi megsemmisülése. Az apokalipszis nem azt jelenti, hogy a Közel-Keleten vagy bárhol máshol a világon egy őrült atombombát robbant, az apokalipszis nem más, mint az ember végleges szellemi megsemmisülése. Az ember megszűnik embernek lenni.

      Így válik a technológiájára büszke modern ember az apokalipszise primitív kovácsává az embertelenségével.

     A három Napban hívő primitív őskori ember pedig "géniusszá", a maga igazi emberségével.

Köszönöm, hogy elolvasták. 

Fehér Péter 2023.12.23.

A képen egy avar kori régészeti lelet másolata látható. Ezüstből készítettem el. Van erre a jelképre egy megfejtésem. A három kör motívum szerintem Napszimbólum. Ha úgy tartjuk a tárgyat, hogy a felső korong a kompozíció csúcsa, akkor a jobboldali korong a felkelő, a csúcson lévő a delelő, a bal oldali korong pedig a lenyugvó Napot jelképezi, akár csak az egyiptomi hitvilágban vagy a nanayoknál.

Az ékszert itt lehet megvásorlni.