Nagyon régen történt. Hú de régen. Abban az időben, amikor még a szerelmes leveleket papírra írták saját kézzel.
Én is így tettem. Ültem az íróasztalom előtt és szerelmes voltam. Reménytelenül. Néztem ki az ablakon a borongós, tél végi világba és gondolkodtam. Majd lassan papírra vetettem őket. Aztán összegyűrtem a lapot és ismét gondolkodtam. Nem sikerült szavakba öntenem a szívemben kavargó viharokat, de a napsütést sem. Ismét összegyűrtem a papírt és újat vettem elő. Vége ennek a szerelemnek is. De jó lenne mindig szerelmesnek lenni. Nehezen mond le az ember az ilyen dolgokról. Vajon mikor fog ismét megérinteni ez az érzés? Meg fog egyáltalán találni ismét?
Persze a reménytelen szerelmes mindig úgy érzi, hogy soha. Ez már soha nem térhet vissza többé és bánatába temetkezik.
Összegyűrtem ismét a lapot és újat vettem volna elő, de elfogytak. Elfogytak fiókomból az üres lapok.Na, most mit tegyek? Ezt a levelet meg kell írnom, hiszen túlcsordul a szívem. Rá kell borítanom egy levélpapírra a felesleget.
Arra gondoltam, hogy talán lent a garázsban ( ami most a műhelyem ), az öreg szekrényben találok anyukám régi félfamentes rajzpapírjai között írólapot. Átkutattam a polcokat és valóban volt közöttük levélpapír, még ha egy kicsit megsárgult is.
De nem csak levélpapírt találtam, hanem egy összezárt szárnyú pávaszemes lepkét. Teljesen épet. A kartonok között volt. Nem tudom megmagyarázni miért, de felvittem magammal a szobámba, letettem az asztalra a halott pillangót és folytattam a levélírást.
Talán a pillangó miatt, talán nem, valami olyasmi gondolatok fogalmazódtak meg bennem, hogy "olyan vagyok, mint a pillangó bábja, mely gyönyörű szárnyakat bontana, ha …" . Hiába, az ember megbolondul egy kicsit, mikor szerelmes. Bohóccá válik, mindenki nevet rajta, és csak kevesen látják a festék mögött az embert.Csengettek. Kinyitottam az ajtót. A postás levelet hozott. Nem nekem. Sajnos.
Visszamentem a szobámba és nekiálltam volna írni a levelet, de … Megborzongtam. Hol a pillangó? Hova tűnt az asztalról a pávaszemes lepke? Óvatosan szinte félve forgattam körbe tekintetemet a szobán. A pillangó ott ült a függönyön és szárnyait bontogatta. Nem írom, hogy sírva fakadtam, mert az nagyon giccses lenne, így csak azt mondom el, hogy odatartottam az ujjam a pillangóhoz, ami rámászott. Jól megnéztem azt a lepkét, lehet, hogy ő is engem, majd kinyitottam az erkélyajtót, kimentem az ujjamon ülő pillangóval a teraszra és csak néztem.
Azon a február végi borongós napon, egy kicsit a nap is kisütött. Akkor szállt el az ujjamról a pillangó is.A történet igaz.Soha nem néztem utána, de mintha rémlene, hogy a pávaszemes lepkék téli álmot alszanak. Nem is nagyon érdekel, hogy mi a magyarázata racionálisan a történetnek, mert számomra rég túlmutatott az élmény a racionalitáson.
Örök emlékként őrizve számomra, ha az ember szíve túlcsordul az érzelmektől, akkor csodák történhetnek. És az utolsó reménytelenség érzésében is azt az üzenetet kaptam, hogy soha sem szabad lemondani a szárnyalásról, mert a ború és derű úgy váltakozik, mint az évszakok, de bármelyik pillanat adott arra, hogy pillangókká változzunk!
Köszönöm, hogy elolvasták!
Fehér Péter
Az ezüst pillangó medál méretre 2 cm x 2,5 cm
